#Maradjotthon #Vigyázzunkegymásra - napi rutin kényszerhelyzetben

Siklósi Erika selyem festménye

Három éve nem írtam a blogba és ugyan sokszor gondolkoztam a folytatáson, mégsem kezdtem újra. Ennek oka, hogy teljesen más élethelyzetben, más reményekkel fogtam hozzá az írásnak, mint ahogy végül alakultak a dolgok. Akkor még azt gondoltam, pár hónap/év múlva kertes házban fogok lakni, amire jó volna időben felkészülni. Háziasszony skillseket felvenni és beletanulni. De az élet máshogyan hozta, és végül elengedtem a blogot, valamint ezt az álmomat.

Most egy világjárvány, és az itthon töltött idő, mégis arra motivált, hogy habár a cél változott, a téma, a háziasszony "lét" újra aktuálissá vált. Az elmúlt két évben a napi/heti/havi rutinom, a lakás tisztán tartása, az ételkészítés, vagy rendelési szokásaim, a munkám helyszíne (egy ideje főként itthonról dolgoztam a vírus megjelenése előtt is) szépen kialakultak. Vasalni továbbra is lusta vagyok, mert egy főre elővenni a vasalót..., valahogy mindig azok közé a feladatok közé tartozott, amit halogattam. A porszívózás, felmosás heti rendszerességről 2-3 hetibe csúszott át. A főzés pedig az idő hiánya miatt teljes mértékben leredukálódott heti egy, maximum két alaklomra. Ha mégis főztem, akkor páromat szerettem volna meglepni valami finom étellel. Hétvégén azért előfordult, hogy inkább étterembe mentünk és akkor sem kellett főznöm. A #maradjotthon és #vigyázzunkegymásra (azt mondják főleg az idősebb korosztályra veszélyes a koronavírus) most mondhatni számomra is egy új helyzetet hozott.

Én szeretek itthonról dogozni. Úgy osztom be az időmet, ahogy a leghatékonyabban el tudom látni a munkámat, vagy amikor hirtelen meg kellett oldani egy feladatot, akkor eldobok itthon csapot-papot és megcsinálom, amit kérnek tőlem. Időszakonként a hétköznapok és a hétvége egybe folyik, mert annyi a munkám. Máskor pedig tudok magamra figyelni, kreatívkodni, vagy épp az aktuális hobbimnak élni és tanulni. Például az elmúlt egy évben a csoportos fitneszinstruktori képzésre tanulni, gyakorolni. Az anatómia csodálatos, de megjegyezni az izmok eredés-tapadását, valamint a működését...És hozzá a gyakorlatokat begyakorolni... Úgy, hogy a térdem túlterheltem tavaly nyáron a képzéssel...Talán nagyobb kihívás, mint itthon maradni. Viszont most időt is nyeretem a tanulásra, felkészülésre. (Minden rosszban van valami jó - micsoda jó kis közhely, de igaz!)

Mielőtt teljesen elkalandoznék a témától, vissza is kanyarodnék. A blogom folytatásának célja nem az, hogy megmondó ember legyek, hogy mit hogyan csinálj, vagy hogyan csinálsz rosszul. Távol álljon tőlem az ilyen fajta írás és tanács osztogatás. Inkább csak arról van szó, hogy le fogom írni, én mit és hogyan csinálok most. Picit a saját megnyugtatásomra, a gondolataim nyugodtabb vizekre való terelésére szolgálna. Ha pedig úgy döntesz ennek ellenére velem tartasz és elolvasod az írásaim, remélem számodra is ez a pár perc kikapcsolódást fog hozni a koronavírus híreinek böngészéséből.

Szüleim tanárok és elmúltak 60 évesek, de egyelőre a távoktatásra való átállás miatt még be kell járniuk dolgozni. Apával ugyanott dolgozunk és az ELTE GTI olyan szerencsés helyzetben van, hogy a technikai feltételeink a távoktatáshoz eddig is adottak voltak. Mesterképzésen a diákjaink visszanézhették az előadásokat és online (is) lehetett kapcsolatot tartani, követni az órákat. Ehhez viszont most az kell, hogy az oktatók bejárjanak az egyetemre és az előadásaikat felmondják az üres terem előtt videóra. Az elmúlt évek küzdelmei után, talán ez már meg sem kottyan nekik.
Anyukáméknak viszont teljesen új ez a helyzet. Középiskolában tanít, több mint 40 éve oktat, de a matek pont nem az a tantárgy, amit csak úgy fel lehetne mondani videóra. (Oké akkor mit mondjon egy tesi vagy ének tanár. Elfogadom, tudom... ne is kezdjünk ebbe most bele...)
Mivel számára ez nagyobb kihívást jelent, mint apának, most igyekszem maximálisan segíteni őt, abban amiben csak tudom.
Mondjuk azzal, hogy találkozom velük, minden nap van bennem egy kis "félsz", nehogy tőlem kapják el a vírust. Azonban azt is tudom, hogy most nagyobb szükségünk van egymásra, mint előtte bármikor. Lelkileg a család az, ami leginkább erőt tud adni az előttünk álló hetekhez, hónapokhoz.

A napi rutinom azért nekem is megváltozott. Mire kialakult az idei félév rendje, a zárthelyi íratások és javítások, valamint a pontszerző dolgozatok adta feladatok üteme, addigra minden borult. Ha elhagyjuk magunkat, azzal csak az immunrendszerünknek ártunk, ezért én most is akkor kelek, amikor korábban. Fontos, hogy öltözzünk fel és ne pizsibe, hálóingbe üljünk le a gép elé dolgozni. Habár korábban számtalanszor előfordult velem, hogy reggeli közben/után ránéztem az e-mailjeimre és a gép előtt ragadtam úgy ahogy voltam dolgozni, majd csak fél 11-kor kapcsoltam, hogy most már ideje lenne felöltözni. Most erre nagyon figyelek, hogy addig ne kezdjek semmilyen tevékenységbe, amíg nem reggeliztem meg és öltöztem fel!

A napi rutinom nem véstem kőbe. Előfordulhat, hogy rajtam kívül álló okokból megváltozik. Például tegnap is, amikor anya a suliból kapott infókat arról, hogyan fér hozzá az Office365-höz, amit majd használni fognak a távoktatáshoz. Átmentem segíteni neki (még jó, hogy 10 perc sétára lakunk egymástól), ezért a teendőimet átütemeztem.

Ami viszont minden nap szerepel most a teendő listámon az étkezéseim fix időpontja (inzulinrezisztensként ez nagyon fontos számomra), a lakás tisztán tartása, munka, mozgás (attól, hogy az OKJ vizsgát elhalasztották anatómiázni kell és gyakorolni, plusz az immunrendszerünk szempontjából is nagyon fontos a mozgás), valamint valami kreatív tevékenység. Kreatív tevékenység bármi, ami feltölt, örömet szerez, nyugodtabb vizekre tereli a gondolataimat. Például most elkezdtem utána olvasni és nézni a kovászkészítésnek. Megmondom őszintén egyelőre nem félek attól, hogy ne lenne majd a boltban kenyér. A liszt előbb lett hiánycikk, mert az emberek - ha korábban nem sütöttek akkor is - felvásárolták, hogy tudjanak otthon kenyeret készíteni. A kovászos kenyér sütéséről szóló csoportok taglétszáma hirtelen megugrott. Én sem csatlakoztam előbb, pedig már régen foglalkoztatott, hogy hogyan kell kovászt készíteni. Van olyan ismerősöm, aki évek óta otthon süti a kenyerét és olyan szép képeket tesz fel a végeredményről, amit mindig irigykedve néztem.
Kicsit talán önző dolog - lehet pár hét múlva már ezek az apró önzőségek is eltűnnek majd -, de azért kezdtem kovászt készíteni, hogy lekössem a gondolataimat. Eltereljem őket. Nem feltétlen az eredmény motivált és az, hogy kenyeret süssek. Addig sem böngészem a híreket és valami újat tanulok, ami hasznos lehet, ha esetleg mégsem tudnánk lemenni a boltba és a házhoz szállítások olyan szinten ellehetetlenülnének, mint ami lassan látszik is Magyarországon. Az élelmiszerüzletek ilyen jellegű szolgáltatásai hetekre előre tele vannak. Ha akarnánk sem tudnánk már a következő két hétben házhoz szállítva bevásárolni.

Lassan a mai felvezető és blog újraindító posztomat befejezem. Órákig lehetne még írni, és megosztani a kavargó gondolataimat. Ennyi idő viszont nincs, mert a napi rutinom következő pontja az anatómia ismétlés és némi itthoni mozgás lesz.

Mindenki lássa meg a lehetőséget a jelenlegi otthontartózkodásban. Csináljatok olyan dolgokat, amiket eddig csak szerettetek volna, de nem volt rá időtök. Attól, hogy otthonról kell dolgozni és videóchaten meetingelni, több időtök fog magatokra maradni. Készítsetek napi rutint, kezdjetek új hobbiba, amihez nem kell különösebb eszköz, és költekezés. Írjatok, olvassatok, rajzoljatok, énekeljetek! Ha pedig kedvetek van, osszátok meg, hogy ti milyen új felfedezést tettetek, milyen új tevékenységbe kezdtetek, amit eddig csak halogattatok, de most van időtök megvalósítani!

Vigyázzunk egymásra és ha tehetjük, maradjunk otthon!